Adam - a találkozás     

2010.05.02. 

     
Írta: A.G.S.

Húsz hónappal ezelőtt kezdődött egy napfényes, októberi reggelen. Megmagyarázhatatlan, furcsa érzéssel ébredt, a szokásosnál sokkal fáradékonyabb, álmosabb, kedvetlenebb volt. Napközben is meg-megszédült és egyre gyakrabban fájt a feje. Néhány nap múlva elment az orvosához, aki továbbküldte szakvizsgálatokra. Teltek-múltak a napok és a hetek, a borongós, hideg novembert felváltotta a fahéj- és fenyőillatú advent boldog várakozása. Aztán nem sokkal karácsony előtt az egyik vizsgálat után kimondták a diagnózist. Csak két szó volt csupán, de megfordult vele a világ: rosszindulatú daganat, annak is az egyik legagresszívebb változata. Igaz, viszonylag kicsi volt még, de a műtét elkerülhetetlenné vált. Rettenetesen nehéz napok következtek Angie életében. Elsőként a vád és az önostorozás hullámai öntötték el.  Gyűlölte magát, a testét és az egész világot. Miért pont ő? Mit tehetett volna másként? Hol rontotta el? Tehetetlen kétségbeesésében minden este órákig zokogott, míg végül teljesen kimerülve álomba szenderült. Szenteste napján aztán megfogalmazódott benne az elhatározás: véget vet az egész nyomorúságos életének. Évek óta tartó magánya ólomsúlyként nehezedett betegségtől megfáradt lelkére és testére. Felbontott egy üveg finom bort, koccintott magával és leült az íróasztalához, hogy kidolgozza tervét.  Még a halálát is úgy akarta megtervezni, hogy azzal senkinek ne okozzon a kelleténél nagyobb kellemetlenséget.  Munkahelyén alapos, precíz embernek tartották és úgy tűnt, hogy ezek a tulajdonságai most nagyon jól jönnek számára, miközben józan tárgyilagossággal hátborzongató terve részletein dolgozott. Másfél órás gondos mérlegelés után végül az altató mellett döntött és a precízen kiszámított, biztosan ható adagot odakészítette az íróasztalra. Már csak a búcsúlevelek megírása, a szállodai szoba lefoglalása és a csomagolás volt hátra. Mindent előre eltervezett az utolsó részletig, hol, hogyan és mikor találnak majd rá és hová, miből temetik majd el.
A gardróbszekrénye mélyéről elővett egy hatalmas dobozt, amely színültig tele volt fényképekkel, múltja egy-egy darabkájával. Bár már hetek óta nem tudott könnyekkel sírni, mégis a fotók láttán újra forró, sós könnyek borították el szemét és kövér cseppekben hullottak a fényképekre. A könnyein át szerettei fotóit nézte, régi, kedves arcokat akik már nem voltak vele, és akiktől életük utolsó percében még elbúcsúzni sem tudott.
És ekkor a kezébe akadt egy fénykép, amely huszonnyolc évvel korábban készült egy építőtáborban. Fiatal párt ábrázolt, egy 15 éves fiút és lányt, akik a tábortűz mellett ülnek és csillogó szemmel figyelik egymást. A fiú gesztenyebarna hullámos fürtjei a válláig értek, szelíd barna szemével csodálattal figyelte a lány kedves, szép arcát.  Az építőtábor után elváltak útjaik, de a lány emlékezetében sokáig élénken élt a fiú kedves mosolya,  barna szeme és kellemes hangja. Az emlékek idővel megfakultak és  Angie már csak a nevére emlékezett kristálytisztán, Adamnak hívták. Érettségi után próbálta megkeresni, de a szocialista bürokrácia hálójában elveszítette az útkeresés fonalát. Csupán ez a kép maradt róla, egy fiúról, akinek az emléke örökre a szívébe vésődött és csak reménykedni tudott, hogy Adam is emlékszik még halványan a lányra az építőtáborból.
Kitette közös fotójukat az íróasztalra és kézfejével megtörölte könnyes arcát. A fényképet nézve rég tapasztalt melegség és megnyugvás öntötte el. Lelkében újra pislákolni kezdett az élet halvány reménysugara, és ebben a percben nagy elhatározásra jutott: lemondott öngyilkossági tervéről.
- Mielőtt meghalok, megkeresem Adamot. – gondolta és ez a cél újra erőt adott az élethez. Már nem gondolt  a betegségére, sem pedig az orvosok által jósolt közeli halálára, minden gondolatával és idegszálával új tervére koncentrált. Újra élni akart, mert ismét volt miért.
Fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá. Tanácstalanul nézett maga elé.
- Vajon, hogy nézhet ki? Egyáltalán él még? Az is lehet, hogy boldog házas ember. Lehet, hogy meg sem ismerném, ha találkoznék vele az utcán. Elképzelhető, hogy néhányszor már elmentünk egymás mellett, mint két idegen? Az is lehet, hogy nem szeretne ennyi év után találkozni velem. Emlékszik még rám? - Rengeteg kérdés kavargott az agyában. Felkelt az íróasztalától és átment a nappaliba, hogy kicsit ledőljön a kanapéra. A vizsgálatoktól és az utóbbi napokban kapott kezelésektől nagyon gyenge volt. A fotót is magával vitte és letette a kanapé előtt álló kis dohányzóasztalkára.  Lefeküdt, magára terített egy jó meleg plédet és álomba szenderült. Nem tudni mennyi ideig szundikálhatott így, amikor arra ébredt, hogy valaki kedves, lágy hangon a nevén szólítja. Álmosan körbepillantott a szobában, de rajta kívül egy teremtett lelket sem látott.  Tekintete megakadt a kanapé mellett álló könyvespolcon. A gondosan elrendezett könyvek előtt egy parányi angyal szobor álldogált. Franciaországban vásárolta évekkel korábban az egyik utazása során. Finom, gondos kézműves munka volt.  Maga sem tudta miért, de valahányszor a szoborra nézett mindig furcsa, kellemes, bizsergő érzés járta át a testét. Mintha minden egyes alkalommal a szobor üzenne valamit, amit ő nem tudott megfejteni.
- Biztosan azért van, mert imádom Franciaországot és mert olyan jól éreztem magam valahányszor kint voltam. - gondolta.
Ekkor eszébe ötlött egy gondolat.
- Mi lenne, ha karácsony alkalmából az angyalokhoz fordulnék segítségért? - Levette a szobrocskát a polcról és a dohányzóasztalra helyezte. Meggyújtott egy mécsest, lekuporodott az asztalka mellé a szőnyegre, kezét imára kulcsolta és a pislákoló gyertyalángnál lehajtott fejjel imádkozni kezdett. Aznap este amikor lefekvéshez készülődött nagyon mély lelki békét érzett, és éjjel csodálatos álmot látott egy magas, őszülő halántékú, vonzó férfiról, aki Párizsban a Szajna parton ül egy kávézó teraszán és szomorúan néz egy sok-sok évvel korábban készült képet egy fiatal párról, akik a tábortűz lobogó lángja mellett csillogó szemmel figyelik egymást. És talán Angie ha a saját szemével látja, akkor sem hitte volna el, hogy az álmában látott férfi  este ott állt az ajtaja előtt kezében egy csokor rózsával...

-    §    -

Azon a szokatlanul meleg, napfényes októberi reggelen a lakberendező türelmetlen izgalommal várta az ötödik emeleti lakás visszafogott, gondos elenganciával berendezett nappalijában a megbízóját. A férfi mint mindig, most is pontosan érkezett. 
- Igen, pont ilyenre gondoltam. - Sietősen, már-már felületesen körülnézett, majd gyorsan aláírta a papírokat. A lakberendező megkönnyebülten sóhajtott és boldogan csukta be maga mögött az ajtót. Adam nem tartozott a könnyű ügyfelek közé. Keresett építészként megengedhette magának, hogy mindenkivel szemben igényes legyen és magasra tegye a mércét. Csak azt várta el másoktól is a munkában, amit saját magától, a maximumot. Amint egyedül maradt a lakásban közömbös arccal körbenézett új otthonán. Tény, hogy valóban ilyet szeretett volna. A színek, a formák, mind-mind az elképzelését tükrözték, a lakberendező jó munkát végzett, de valahogy mégis olyan üresnek, lelketlennek tűnt az egész. Nem volt benne semmi személyes. Az elmúlt éveket szállodai szobákban töltötte. Sikeres építészként bejárta a világot. Nem volt sehol lakása, mert otthona volt a fél világ. Pontosabban szólva az otthont két fotó jelentette számára, amelyektől az elmúlt években soha nem vált meg. Az egyik a gyermekeit ábrázolta, egy hat év körüli fiúcskát és egy három év körüli kislányt. A másik egy régi fekete-fehér fénykép volt, amely két fiatalt ábrázolt. Egy lányt és egy fiút a tábortűz mellett...
 Az építőtábor emléke sokáig elevenen élt Adamban és a lányt azóta sem tudta elfelejteni. Két évre rá meghalt az édesanyja és édesapját a munkája Franciaországba szólította. Adam ott fejezte be középiskolai tanulmányait, ott végezte el az egyetemet és lett belőle építész. Nem sokkal később félig szűlői félig pedig társadalmi nyomásnak engedve megnősült, született egy fia majd három évre rá egy lánya is. Felesége szakmabeli volt és bár Adam szerette és tisztelte a nőt,  lobogó szenvedélyt soha, még kapcsolatuk elején sem érzett iránta. Livia tudott a képről és arról is, hogy férje soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer megtalálja a lányt. Talán ez is hozzásegítette őket ahhoz, hogy néhány évvel ezelőtt békésen, közös megegyezéssel elváljanak.  Volt felesége a gyerekekkel Bécsben telepedett le, Adam pedig teljesen átadta magát a munkájának. Országról országra vándorolt, mindig oda ahová a munkája szólította, és mindig magával vitte a szívének annyira kedves képeket is. Minden éjjel, amikor a szállodai szobában fáradtan, hajszoltan álomra hajtotta a fejét, utolsó pillantása erre a két fotóra esett, és a reggeli kábulatból magához térve is ezeket a kedves arcokat pillantotta meg elsőként...
És most itt volt az új otthonában. Maga sem tudja, hogy miért pont ezt a lakást választotta az ügynök által bemutatott több tucat közül. Az ár nem volt számára döntő, bármelyiket megengedhette volna magának, de volt ebben a helyben valami, ami tudat alatt mágnesként vonzotta. Ahogy nyár elején meglátta az üres lakást, rögtön tudta, hogy ez kell neki. De azt is érezte, hogy nem a lakás miatt vonzódik a helyhez, van itt valami más. És ez a rejtély kellemes borzongással töltötte el... Főzött egy csésze kávét magának és kiment a teraszra. Lakásának erkélye a társasház belső, zárt kertjére nézett. Végig nézett a szemközti házak erkélyein és az első emeleti tetőkertes lakásokon. És ekkor megpillantott egy lakást, amelynek a kertje más volt, mint a többi.  Nem a szokásos, sablonos tizenkettő-egytucat növényekkel ültették be. A lila akác indái vidáman tekeregtek, kúsztak egészen a harmadik emeletig. Gondolataiba merülve nézte a még októberben is zöldellő, virágzó zuhatagot és Franciaországra, második hazájára gondolt. Dél-Franciaországban éltek édesapjával és az ő kertjükben is lila akácok voltak. Ahogy az erkélykorlátra támaszkodva szemlélte az ismerős lila fürtöket egyszer csak kilépett a kertbe egy szőke nő kezében kávéscsészével és könyvekkel, és leült a hintaágyba. A férfi nézte a nőt és hirtelen ismerős, bizsergő érzés kerítette hatalmába. Nézte, és nem tudta levenni róla a szemét. Mintha látta volna már valahol, minta ismerné.  Az arca.... van benne valami nagyon ismerős. Vagy csak a képzelete játszik vele? Merengéséből mobiltelefonja csengése riasztotta. Besietett a lakásba. Édesapja hívta, aki néhány évvel korábban szintén visszaköltözött Magyarországra. Megbeszélték, hogy másnap elutazik hozzá. Így hát elkezdett pakolászni, készülődni, de a nőt a szomszédból nem tudta kiverni a fejéből. Teltek-múltak a hetek és az egyik novemberi reggelen a garázsban véletlenül sikerült megfigyelni, hogy hol parkol az autójával. Pont akkor szállt be, amikor Adam kikanyarodni készült. Megvárta, amíg a nő kitolat a kocsijával, udvariasan maga elé engedte. Angie köszönésként kedvesen biccentett a fejével és szokásos szomorkás mosolyával rámosolygott. Adamnak csak ekkor tűnt fel, hogy a nő mindig szomorú. Még a mosolyán is átszűrődött valami megfoghatatlan, nagyon mély fájdalom. Aznap a munkahelyén nem tudott a munkájára koncentrálni. Gondolatai, mint az elmúlt napokban általában, most is az ismeretlenül is oly ismerős nő körül forogtak.
- Szeretném őt boldognak látni. - Maga sem tudta, hogy miért, de aznap ez a cél fontosabbá vált számára mindennél. Hazafelé jövet bement egy virágboltba, vásárolt egy szál gyönyörű rózsát és este a nő garázsban parkoló kocsijának a szélvédőjére tette.
Másnap reggel Angie a szokásos borongós, utálom-az-egész-világot hangulatban ment le a kocsijához. Megint egy reggel, amikor korán kellett kelnie az orvosi vizsgálatok miatt. Nem engedhette meg magának a betegállomány luxusát. Beszállt a kocsiba és már épp indulni akart amikor megpillantotta a rózsát. Kiszállt, kezébe vette és rég tapasztalt, kedves érzés járta át a lelkét. Bár nem tudta, hogy kitől kapta és miért, de aznap még a vizsgálatok sem voltak olyan fájdalmasak és ijesztőek számára...
Adamot ezután munkája néhány hétre Kanadába szólította és csak Szenteste napján kora délután tért vissza. A garázsban nem látta a nő kocsiját a szokott helyen, ezért amint a lakásába ért lámpát sem gyújtva a nappali ablakához sietett, hogy a behavazott kerten át a szemközti lakás teraszát kémlelje.
- Vajon itthon van már? Mit csinálhat? - tűnődött. De a szemközti lakás ablakai sötétek voltak, jelezve, hogy a tulajdonos még nincs itthon. Ám ekkor lámpafény gyulladt a falak mögött és egy alak jelent meg a teraszajtónál. Félrehúzva a függönyt kinyitotta a teraszajtót és kijött a hóval borított kertbe.  Arcán a szokásos szomorúságon kívül volt valami baljóslatú komorság is. És mint aki mindentől búcsúzik még egyszer végignézett parányi kertjén, a lombját vesztett lila akácon és a szemközti lakásokon. Odament a kis örökzöld bokrokhoz és megsimogatta a leveleket.  Majd lehajtott fejjel, szomorúan visszament a lakásába. A férfinak nagyon rossz érzése támadt. Órákig tépelődött magában, hogy tegye vagy ne tegye, végül döntött. Átmegy a nőhöz és átadja az útban hazafelé vásárolt rózsacsokrot. De a nő ajtaja elé érve elbátortalandotott, percekig álldogált ott kezében a csokorral, hallgatva a csendet, míg végül meggondolta magát és visszament a lakásába. A rózsákat vízbe tette és maga sem tudta, hogy miért, de hosszasan, egyre szomorúbban nézte a képet a két fiatalról. És a baljóslatú rossz érzés a lelke mélyén, csak nem akart elmúlni.
Másnap reggel, karácsony napján Adam korán ébredt. Első gondolata ismét a nő volt, ezért az ablakhoz sietett. De a szemközti lakás ablakait még a lehúzott redőnyök takarták. Reggeli után összecsomagolta a holmiját, kivett egy szál rózsát a vázából és lement a garázsba. Megnyugvással látta, hogy a nő kocsija a szokott helyen parkol. Odament az autóhoz és vigyázva nehogy a törékeny virág megsérüljön, a rózsát óvatosan, nagy szeretettel a szélvédőre helyezte. Nem vette észre, hogy a gondnok, aki reggelente végigjárja a garázst, egy oszlop takarásából mindezt végignézte. Ezután Adam odament a saját kocsijához, beszállt és elindult vidékre, hogy az édesapjával töltse a karácsonyt. Mindeközben Angie is felébredt és első pillantása a fotón lévő kedves arcra esett. Teljesen felvillanyozta a gondolat és a tegnap esti ötlet, hogy megkeresi Őt. Gyorsan megfürdött, felöltözött, megreggelizett és mivel a szállodai szobát előző nap lefoglalta, összecsomagolta a holmiját és elindult a garázs felé. De most már nem élete utolsó útjára indult, hanem úgy érezte, életében a mai nappal új fejezet kezdődik, és a szállodai szobája magányában, a hétköznapi gondoktól távol talán sikerül a fiú felkutatására valamilyen épkézláb ötletet kitalálni.
Ahogy a kocsihoz ért meglátta a rózsát és eszébe jutott a novemberi reggel. Elgondolkozva nézegette még akkor is, amikor a gondnok mosolyogva elment mellette. Angie, maga sem tudta, hogy miért, de úgy érezte, talán a férfi tudhatja, ki tette oda. A gondnok kicsit zavarba jött a kérdéstől, végül a nő unszolására bevallotta, hogy látta, amint egy magas,  gyapjúkabátot viselő, őszes halántékú férfi ma reggel letette a virágot a kocsi szélvédőjére. Sajnos az arcát nem látta, de megmutatta a nőnek, hogy hol szokott parkolni a garázsban az autójával és azt is elárulta, hogy ezüstszürke Volvo gépkocsija van.
Három nappal később Angie kipihenve, részletesen kidolgozott kutatási tervekkel a tarsolyában jött vissza, bár az is tény, hogy tervezgetés közben a gondolatai néha el-elkalandoztak a rózsát küldő férfi irányába. Bekanyarodott parkolóhelyére és ekkor eszébe jutott a Volvo. Gondolta megnézi, vajon itt van-e. A kocsi pontosan ott állt ahol a gondnok mutatta. A nő kezét a motorház tetőre tette. Érezte a melegséget, tehát a tulajdonosa nem sokkal korábban érhetett haza. Angie felment a lakásába, elővett egy szép levélpapírt és csak ennyit írt rá: Köszönöm a rózsákat. Majd visszament a garázsba és a férfi kocsijának a szélvédőjére helyezte. De a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Ki ez a férfi, és vajon miért tesz rózsákat a kocsijára?
Két nappal később vásárlásból tartott hazafelé. A társasházhoz közeledve amint  besorolt a balra kanyarodó sávba látta, hogy kettővel előtte egy ezüstszürke Volvo szintén kanyarodáshoz készülődik.
- Istenem, talán Ő az. Igen, ez az Ő kocsija. - és a kíváncsiságtól a szíve hevesebben vert. A szembejövő forgalom miatt 1-2 percet várnia kellett, így nem tudott közvetlenül mögötte behajtani a garázsba. Kissé bosszús lett.  Morcos hangulatban kanyarodott be a garázskapun, mert úgy érzte, a sors szeszélye miatt most sem tud a rejtély végére járni. Legnagyobb megdöbbenésére a parkolóhelye melletti oszlophoz támaszkodva egy magas, jóképű, grafitszürke gyapjúkabátot viselő férfi várta mosolyogva. Hihetetlen zavarában Angie-nek nagy nehezen sikerült csak beparkolni a helyére és amikor végre kiszállt a kocsiból a férfi kedves hangon köszöntötte. Bemutatkoztak egymásnak és a nő most már személyesen is megköszönhette a virágokat. Ahogy beszélgettek Angie-nek egyre inkább úgy tűnt, hogy a férfi ismerős valahonnan.
- Egészen biztosan nem találkoztam még vele. - morfondírozott magában. Jó az arcmemóriája és pontosan tudta, hogy ezt az embert még nem látta. De valahonnan mégis nagyon ismerősnek tűnt.  Pedig ha eszébe jutott volna az álom, amelyet néhány nappal korábban látott...
Vagy félórát álldogálhattak a garázsban beszélgetve, amikor a férfi felajánlotta, hogy ha nincs más programja, másnap délután menjen át hozzá egy teára. Megállapodtak az öt órában és mindketten láthatóan boldog várakozással telve elbúcsúztak egymástól. És az elkövetkező 24 órában mindkettőjüknek csak a közelgő találkozó járt a fejében.
Másnap délután pontban ötkor Angie becsöngetett Adamhoz egy üveg finom borral a kezében. Bár teára kapott meghívást, de úgy érezte, nem illik üres kézzel menni. A férfi mosolyogva fogadta és bevezette a nappaliba, ahol nagyon szépen megterített asztal várta őket. Kissé szabadkozva elmondta, hogy ilyenkor ünnepek környékén nem akar egyedül vacsorázni és tulajdonképpen az öt óra már majdnem vacsoraidő, úgyhogy teázás helyett inkább vacsorázzanak együtt... Nagyon jó hangulatban teltek az órák, sokat kacagtak és Angie-nek egyre inkább ismerősnek tűnt a férfi. A tekintete, a mosolya... Furcsa volt, hogy ilyen rövid idő után félszavakból is megértik egymást, és az is, hogy mennyire egyforma a sorsuk. Nem sejthette, hogy Adam fejében is hasonló gondolatok kavarognak.
Ekkor a nőnek feltűnt, hogy a férfi lakása majdnem az övé tükörképe. Felvetette ezt és Adam felajánlotta, hogy körbevezeti. És ahogy Angie felállt és megfordult, meglátta, hogy mögötte, a szoba fókuszpontjában a könyvespolcon egy egyszerűségében is csodaszép keretben ott van egy kép, amelyet olyan jól ismert: egy 15 éves lányt és egy ugyanolyan korú fiút ábrázolt, akik évtizedek múlva a fél világot is bejárták, hogy újra egymásra találjanak.

- § -

A találkozásuk óta másfél év telt el. Mindketten nagyon boldogok, mert megtalálták azt a társat, akire mindig is vártak. Angie-t Adam szeretete, szerelme és gondoskodása hozzásegítette a gyógyuláshoz.
Most május van, a kertet, melyet egykor hó borított, zöldelő bokrok, virágba borult növények, madárcsicsergés és gyermekek boldog kacagása tölti be. A lány és a fiú, akik évtizedekkel ezelőtt rajongva szerették egymást, most is ugyanúgy ülnek egymás mellett a teraszon a lila akác sűrű lombkoronája alatt, és ugyanolyan odaadással, figyelemmel és szeretettel hallgatják egymást, mint harminc  évvel ezelőtt. S a nő, ahogy elmerengve nézte a szélben ringó, illatos virágfürtöket, maga előtt látta azt a fiatal lányt, aki iskola után a könyvtár könyveit bújta, mert szerette volna megtudni, vajon mit jelent a szeretett név. Látta egykori önmagát, amint diadalmas mosollyal az arcán leírta földrajz füzete hátsó lapjára: "Adam, bibliai férfinév, héber eredetű szó, jelentése: az első férfi."
- Milyen igaz. - gondolta mosolyogva Angie és fejét boldogan férje vállára hajtotta.

---

Oldal: Adam - a találkozás
A Hold meséi - nemcsak nőknek - © 2008 - 2024 - holdmesei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat