Karácsony angyala

2009.12.10.

Írta: A.G.S.

A város fölé magasodó hegy oldalában lustán kanyargott az út felfelé. Kétoldalán villák és többlakásos luxus apartmanok sorakoztak takaros rendben. Az egyik társasház harmadik emeletén lakott Lilian a vonzó, egyedülálló, negyvenes évei elején járó közgazdász. Amikor hét éve elvált a férjétől és lakást keresett magának a városban, a kilátás miatt szeretett bele ebbe az ingatlanba.
Most is a nappaliban állt az ablak mellett és elmélázva nézte a hegyoldalban kanyargó utat és a völgyben elterülő várost. A hó lassan szállingózott és a puha fehérség fokozatosan ünneplőbe öltöztette a szürke tájat. Lassan sötétedni kezdett és az utcai lámpák fényében a hó hideg fehérsége fokozatosan változott át meleg, puha takaróvá. Lilien nagyon szerette a városnak ezt az arcát.
- Karácsonykor nemcsak az emberek szíve, de a városka is ünneplőbe öltözik. - A gondolat kedves mosolyt csalt az arcára.
Ahogy állt az ablak mellett úgy tűnt, mintha a szemközti hegyoldal házainak az ablakait bámulná, de gondolatai a messzi múltban kalandoztak. Távolból egy kislány boldog kacagását hallotta. Arcán kövér könnycseppek gurultak végig. Szülei régen meghaltak, a testvére évtizedek óta Torontóban él a családjával. Lilian a lánya öt évvel ezelőtti eltűnése óta minden évben egyedül töltötte a karácsonyt.
Elfordult az ablaktól, letörölte a könnyeket az arcáról, leült az íróasztalához és felkapcsolta a lámpát. Nagyot sóhajtott, reménykedve kinyitotta a laptopját, de egy árva levél nem sok, annyi sem nem volt a mail boxában...
- Úgy látszik, a karácsony mindenkinek a családról szól. - Gondolta szomorúan és becsukta a gépet.
Kiment a konyhába, odakészített magának egy kávét, majd ismét az ablakhoz lépett. Odakint eközben teljesen besötétedett.
A városka utcáin felkapcsolták a díszvilágítást. A hegyoldalból úgy tűnt, mintha ezernyi apró fényfűzér kígyózna, tekeredne a hóban. A szemközti hegyoldal házainak ablakai is meleg, otthonos fényben fürödtek. Az ablakokon át belátott az otthonokba. Mindenhol álltak már a karácsonyfák, szépen feldíszítve, kivilágítva várták az ünnep kezdetét. Lilian ilyenkor érezte igazán magányosnak magát.
- Milyen békés most a város. - Sóhajtotta és beleszippantott a csöpögő kávé finom illatába, amely átjárta a lakást. A lépcsőházból zajok szűrődtek be. Vendégek érkeztek a szomszédba. Lilian nem kapcsolta fel a lámpákat a lakásban. Az iróasztali lámpa fénye és a kintről beszűrődő világosság elég volt számára. Leült az olvasófotelba kezében egy csésze gőzölgő, forró kávéval, kortyolt belőle néhányat és gondolatai ismét elkalandoztak a múltba. Távolról, nagyon halkan varázslatos muzsika hangjai ütötték meg a fülét.
- Emma néni zongorázik. - Gondolta mosolyogva. Az idős hölgy az ötödiken lakott. Nyugdíjas zenetanárnő volt, aki évekig tanított a Zeneakadémián. Minden évben Szenteste napján nála jött össze a családja, hogy együtt fogyasszák el a karácsonyi vacsorát. Ilyenkor Emma néni zongorázott és még a kamasz unokák is csodálattal figyelték a muzsikát.
- Gyönyörű dallamok. Szeretem Mozart zenéjét. - Suttogta maga elé révedve Lilian. Behunyta a szemét, beburkolózott egy mohazöld gyapjútakaróba, és átadta lelkét a dallamoknak.
Elbóbiskolt, s néhány órát szundikálhatott a sötétben, amikor sms hangjára riadt. Felkelt, felkapcsolta a kanapé melletti állólámpát. A dohányzóasztalon előtte hevert a mobilja, de nyoma sem volt rajta üzenetnek.
- Biztosan a lépcsőházból jött a zaj. -Gondolta kicsit bosszúsan, mert nagyon szépet álmodott. Álmában ismét a lányával játszott a tengerparton. Homokvárat építettek, éppen úgy, ahogyan 16 évvel ezelőtt. Felvette a készükéket, szomorúan forgatta néhány másodpercig a kezében majd visszatette az asztalra.
- Senki nem gondol rám, nem hiányzom senkinek.
Álmosan nyújtozott egyet. Megitta a kávéja kihűlt maradékát és gondosan kikanalazta az utolsó cukros kávécseppeket is a csésze aljáról. Ránézett a faliórára az étkezőben, amely éppen kilenc órát mutatott.
Korgó gyomra eszébe juttatta, hogy még délelőtt sütött egy tepsi diós süteményt. Kiment a konyhába, teát késztett magának, néhány szem diós kiflit tett a tányérjára, majd  az ablak melletti öblös olvasófotelbe telepedett, hogy teázgatás közben tovább gyönyörködhessen az előtte elterülő, fényárban úszó városkában.
Alig bugyolálta be magát a takaróba amikor ismét sms hangját hallotta, de most már biztos volt benne, hogy a hang a nappaliból jött. Rénézett az asztalon heverő készükékre, amelynek világított a kijelzője.
- Tényleg sms-t kaptam, valaki mégis gondolt rám Szenteste. Biztosan a testvérem az. - Futott át az agyán és melegség járta át a lelkét. De azért a kisördög nem hagyta nyugodni.
- Remélem, nem a munkahelyemről hívnak, hogy gond van valamelyik gépünkkel. - Morogta kissé ingerülten maga elé, miközben kikászálódott a takaró meleg rejtekéből és lassan a telefonhoz ment. Felvette a készüléket az asztalról és megnyitotta az üzenetet. Az sms-ben csak ennyi állt: Kings Road 117.
- Ez valami vicc? - Gondolta kissé csalódottan. Bár az is lehet, hogy téves telefonszámra küldték és valaki már várja ezt az információt. - Morfondirozott magában. Meg akarta nézni a feladót, de rejtett számról érkezett az üzenet.
- Hát, így bármennyire akarnék is, sajnos nem tudok rajtad segíteni. Nagyot sóhajtott, letette a készüléket az asztalkára és visszakuporodott a meleg takaró rejtekébe.
Ekkor ismét sms hangját hallotta.
- Á, ez már biztosan a testvérem lesz. - Ugrott ki jókedvűen a takaró alól. De az üzenetben ez állt: Kings Road 117. Kérlek nagyon siess.
Odalépett az íróasztalához és kinyitotta a laptopját. Felment az internetre és kikereste a térképen a Kings Road 117-es számot.
- Nincs is messze. Végül is semmi dolgom nincs, mi lenne, ha megnézném mi van ott. - Töprengett.
- Igen, megnézem és a végére járok, hogy ki mit akarhat tőlem. Az ötlet egészen felvillanyozta Lilient.
Az elgondolást tett követte. Jó melegen felöltözött, és minden eshetőségre felkészülve egy termoszba forró teát készített magának és becsomagolt pár szem süteményt is az útra. Magához vette mobilját, az elemózsiát és biztos ami biztos alapon a testvérétől évekkel ezelőtt kapott pisztolyát is. Bár soha nem használta, de a biztonságérzetét nagyban növelte, hogy ott van a lakásában, most pedig ott lapult a kabátja zsebében. A lámpákat lekapcsolta, a lakást gondosan bezárta maga után és lesietett az utcán parkoló autójához.
A kapun kilépve meglátta a behavazott tájat és a szemében ismét megjelentek a szomorúság könnyei. Ahogy a léptei alatt ropogott a friss hó, eszébe jutott, hogy a lánya kiskorában mennyire várta  Szenteste a havazást.
Odaért a kocsijához, letörölte arcáról a forró könnycseppeket és nekilátott letakarítani a havat az ablakokról. De a monoton mozdulatok alatt a gondolatai ismét elkalandoztak. Sok-sok évvel ezelőtti Mikulás este képeit látta maga előtt. A kislánya az ablaknál térdelt egy széken és várta, hogy essen a hó, mert a Mikulás csak akkor jön. Órákon át térdelt a széken és csak várta-várta a havazást. Lilien azon gondolkodott, hogy mit mondjon a kicsinek, ha elmarad a hóesés, amikor a kislánya hangos kiálltozására lett figyelmes.
- Esik a hó, anya, nézd esik a hó. - Kiabálta boldogan. Lilien az ablakhoz lépett és valóban, hatalmas nagy pelyhekben hullott a hó. És az utca végén a hóesésben feltűnt egy piros kabátos fehér szakállú férfi. A kislánya nem várt hiába. Lilien azóta tudta, hogy léteznek csodák, csak gyermeki őszinteséggel kell hinni bennük.  
Közben végzett az ablakokkal. Kinyitotta a kocsi ajtaját, beült a vezetőülésbe és két lábát egymáshoz ütögetve lerázta a csizmájáról a havat.
- Normális vagyok én? - Kérdezte kissé hitetlenkedve magától és bekapcsolta  a  biztonsági övét. Nagyot sóhajtott és elindult, bár őszintén maga sem tudta hogy miért csak azt, hogy hová.
A kihalt utcák nagyon csöndesek voltak. Csak egy-egy elsuhanó taxi lámpája világította meg a hóesét. Lassan, szinte lépésben gurulva jött lefelé a hegyről és hallani lehetett ahogy a kocsi kerekei alatt ropogott a friss hó.
A városban nagyon gyér volt a forgalom, így gyorsan odaért a Kings Roadra. Bár az utca kihaltnak tűnt, de itt-ott a kertekben világító fényfüzérek jelezték, hogy a háziak odahaza vannak és családi körben ünnepelnek. Lassan, szinte lépésben gurult az autóval a behavazott utcán és nézte a házszámokat. Lassított, majd megállt egy félig romos, elhagyottnak tűnő házzal szemben az utca túloldalán. A kertkapun rozsdás tábla lógott, rajta a házszám: 117.
- Ez tényleg csak valami vicc lehet. - Gondolta bosszúsan.
- Ez a ház teljesen elhagyatott, nem lakik itt egy árva lélek sem.  Elhatározta, hogy nem száll ki a kocsiból, de ha már elautózott eddig vár néhány percet, hátha tényleg valakinek célja volt a találkozóval. Titkon abban reménykedett, hogy talán a barátai eszeltek ki valamilyen tréfát ellene, és most bent a házban kuncogva várják a végkifejletet.
Mivel fázni kezdett töltött magának a termoszból egy fél csészényi meleg teát és lassan elkezdte kortyolgatni. Ekkor az egyik földszinti ablakban pislákoló fényt pillantott meg. Lilian figyelmesen szemlélte a  házat, és az ablakon át valóban egy távoli gyertya gyenge fényét látta. Mivel a hó egyre sűrűbben esett a nő úgy döntött, hogy mégis kiszáll az autóból és közelebbről megnézi, ki vagy mi lehet az. Kabátja kapucniját a fejére húzva lassan elindult az utcán át a ház felé.
Ahogy közeledett egyre inkább az volt az érzése, hogy talán mégsem a barátai tréfájáról van szó. Egyik kezét a zsebében lévő pisztoly ravaszára helyezte, a másik kezében pedig a kocsiból kivett elemlámpát tartva megpróbálta kinyitni a kertkaput. A kapu a rozsdától és a hótól elég nehezen nyílt, de azért sikerült olyan szélesre tárni, hogy oldalazva be tudott rajta lépni. A házig körülbelül 10-15 méter lehetett az út. Az utcai lámpa fénye gyéren világította meg a kertet, és még ezt a gyenge világítást is tompította az egyre erősödő havazás. Valaha gondozott kert lehetett, erről árulkodtak a járda mellett sorakozó örökzöldek, amelyeken itt-ott még látni lehetett a gondos nyírás nyomait.
Az egyik bokor mögül hirtelen nagy fehér kutya lépett elő. A hóban és a kapucnija takarásától Lilian csak az utolsó pillanatban vette észre. Az állat nagyon sovány volt. Szemében nyoma sem volt vadságnak, inkább könyörgően nézett a nőre.
- Hát te hogy kerülsz ide? - Kérdezte csodálkozva és lassan a kutya felé lépett. Az pedig mintha megérezte volna, hogy nem akarja bántani, óvatosan megnyalta a nő kezét.
- Hm, most már van egy kutyám is. - Gondolta, és furcsa módon biztonságban érezte magát az állat közelségétől.
Nyomában a kutyával tovább indult a ház felé. Ahogy a bejárati ajtóhoz közeledtek a kutya felrohant a lépcsőn és hangosan nyüszítve elkezdte kaparni a bejárati ajtót.
A nő ujját ismét a pisztoly ravaszára helyezte, és a lámpát tartó kezével óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó lassan kinyílt.
Odabent sötétség, piszok, áporodott, dohos levegő és nagyon hideg volt.
- Istenem, ez olyan, mint egy kripta. - Motyogta elborzadva.
A kutya elrohant mellette és egy nyitott ajtón keresztül berohant az egyik szobába. Lilian most már elővette a zsebéből a pisztolyát és óvatosan elindult a kutya után. Az ajtón belépve a zseblámpa fénycsóváját lassan körbejártatta a falak mentén.
Az egyik sarokban egy ágyon meglátta a kutyát, amint az ágyra vetett rongyok tetején fekszik. Lassan közelebb lépett az ágyhoz és észrevette, hogy a rongyok között egy ember fekszik. A kutya őt melegítette a testével, valószínűleg a gazdája lehetett. Lilian odalépett az ágyban fekvő emberhez. Idős, ősz szakállú férfi volt. A nő megfogta a csontos, ráncos kezet és megpróbálta kitapintani a pulzusát. Az élet kicsinyke, halvány jelét kereste - és sokára bár, de megtalálta. Alig kivehetően, de még vert a férfi szíve. Előkapta a mobilját és tárcsázta a mentőket.
- Egy kihűlt, hajléktalan férfit találtam a Kings Road 117-ben. Kérem, jöjjenek gyorsan, rövidesen meg fog halni, ha nem kap időben segítséget. - Hadarta a telefonba, majd mielőtt magáról bármit felfedett volna bontotta a vonalat. Semmi kedve nem volt az adatai bediktálásához. Lilien fogta az idős ember hideg kezét és érezte, ahogy a csontos ujjak kissé erőtlenül, de bátorítóan megszorítják az ujjait. A nő a könnyein át látta, amint az idős férfi kinyitja a szemét és mosolyogva ránéz. Kedves, jóságos kék szemei voltak. Közelebb hajolt a férfihoz, mert látta, hogy mondani szeretne valamit. Alig kivehető volt a szó:
- Angyal.
- Angyal? Milyen angyal? - Kérdezte miközben fürkészőn nézte a férfi arcát. De az nem válaszolt, csak mosolyogva, megkönnyebbülten lecsukta a szemét. Néhány másodpercig így feküdt lehunyt szemmel, majd ismét elsuttogta, most már érthetőbben a szót: - Angyal.
Közben a nő egyre türelmetlenebb lett.
- Istenem, remélem nem gondolják, hogy csak tréfáltam. Már itt kellene lenni a mentőnek.
Újra tárcsázni akarta a segélyhívót, amikor a távolban felhangzott a mentőautó szirénája. Gyorsan kisietett a bejárathoz és bevezette az orvost és a mentőápolót a szobában fekvő férfihoz.
Megvizsgálták az idős embert, bekötötték az infúziót és hordágyon kivitték a mentőautóhoz. A nő ekkor meglátta a sarokban fekvő kutyát, aki szomorú szemekkel nézett a gazdája után.
- Nem lesz semmi baj. Most már jó kezekben van a gazdád. - Suttogta, miközben a kutya okos szemét nézte.
- Várj, mindjárt hozok neked valamit. - mondta, majd kisietett a házból az autójához. Az utcán megnyugodva tekintett a távolodó mentőautó után.
A kocsiból meleg teát és ételt hozott a kutyusnak, aki hálásan, az utolsó morzsáig felfalta a süteményt és az utolsó csepp teát is kinyalta a tálkájából, majd jóllakottan elhelyezkedett az ágyon a gazdája helyén.
Lilien látva, hogy a kutya is és a gazdája is biztonságban van, elégedetten lépett ki a házból. Odakint egyre erősödött a havazás és ahogy beült az autójába eszébe jutott az sms. A pisztolyt a kesztyűtartóba tette és elgondolkozott.
- Vajon ki küldte? - Lassan elindult a hóesésben, de a gondolatai a rejtély körül kavarogtak. Telefonnak nyoma sem volt a házban, és a friss hóban lábnyomok sem vezettek a bejárathoz.
- De akkor ki küldte az üzenetet nekem?
Ebben a pillanatban útkereszteződéshez érkezett és gondolataiból két éles lámpa fénye rántotta vissza a rideg valóságba. Már nem tudott időben fékezni. Kocsija frontálisan ütközött egy teherautóval, aki nem adva meg az elsőbbséget szabálytalanul kanyarodott ki elé.
Eközben a kórházban André, az ügyeletes orvos épp végzett az egyik beteg ellátásával amikor begördült a mentőautó a feljáróra.
- Na, ma is sűrű napunk lesz. - Gondolta és elindult.
- Minden karácsonykor ez van. Sok ilyenkor a magányos ember, remélem, nem egy újabb öngyilkos jelöltet hoztak.
Három éve minden karácsonykor és újévkor ügyeletet vállal. Három évvel ezelőtt Szenteste napján halt meg a felesége autóbalesetben. A lányuk, aki örökölte édesanyja szépségét és aranyszőke haját, akkor volt három éves. Azóta egyedül neveli a férfi. Amikor ügyeletes, édesanyja vigyáz a kislányra. Jane imádja a nagymamáját, aki cserébe persze alaposan elkényezteti egyszem unokáját.
A nővérek időközben hordágyra fektették az idős embert és a vizsgálóba vitték, ahol André már várta. Miközben az állapotát stabilizálták az orvos a mentősöket kérdezte, hogy hol, milyen körülmények között találtak rá. Azok elmesélték, hogy egy kedves,  szőke nő vezette be őket egy romos házba, ahol az idős férfi feküdt. Ha néhány órával később találnak rá, már biztosan halott lenne. Az életét a nőnek köszönheti. André odalépett a férfihoz, és megfogta a kezét, hogy megnézze a pulzusát. Az idős férfi ránézett jóságos kék szemeivel és csak ennyit mondott suttogva:
- Angyal. Angyal volt.    
- Szegény ember. Annyira súlyos az állapota, hogy félrebeszél. A nő biztosan létezik, hiszen a mentősök is látták, de szegénykém azt képzeli, hogy angyalt látott.  Na mindegy, most már jó kezekben van, rövidesen felépül. - Gondolta.
Az idős embert az intenzív osztályra vitték megfigyelésre. André visszament az ügyeleti szobába és elkezdte az adminisztrációt. Nem szerette a munkájának ezt a részét, de meg kellett csinálni.
- Ezzel is telik az idő és addig sem kell saját magamal foglalkozni. - Ezzel szokta nyugtatgatni magát.
- Jobb nem bolygatni a múltat. Úgy sem tudok rajta változtatni. - Ezért inkább a munkájába felejtkezett.
Egy dologban biztos volt. Imádott feleségét soha nem tudja elfelejteni és azt is tudta, hogy soha, senki nem fogja pótolni sem a szívében, sem a lelkében.
Merengéséből és az unalmas adminisztrációból a jól ismert csengő éles hangja riasztotta. Ismét mentőautó érkezett. Néhány perccel korábban súlyos baleset történt, egy személyautó és egy teherautó frontálisan ütközött. A baleset okozóján, a teherautó vezetőjén már nem tudtak segíteni, ő a helyszínen életét vesztette. A vétlen autó vezetője, egy negyven év körüli szőke nő súlyosan megsérült. Élet és halál között lebegett amikor a mentő a kórházba ért vele.
André és az ügyeletes nővérek mindent megtettek, hogy a nő életben maradjon. Hosszas küzdés után végre sikerült stabilizálni az állapotát, így őt is az intenzív osztályra vitték megfigyelésre, az idős férfi mellé.
Az orvos fáradtan az ügyeleti szoba felé tartott. Mielőtt belépett a szobába felnézett az ajtó fölött elhelyezett órára. Pont éjfélt mutatott. Ekkor hirtelen a fülébe csengett a mentősök hangja.
- Egy kedves, szőke nő vezetett be bennünket egy romos házba, ahol az idős férfi feküdt. Ha néhány órával később találunk rá, már biztosan halott. Az életét ennek a nőnek köszönheti.
Gyorsan sarkon fordult és futva az intenzív osztály felé indult, ahol ezen az estén csak két beteg feküdt, az idős férfi és a szőke nő.
André megbabonázva bámulta a nőt. Három évvel ezelőtt, ezen a napon, ugyanígy, ugyanitt feküdt a felesége. És Lilien kísértetiesen hasonlított rá. Szőke haja, kedves arcvonásai... A férfi hosszú percekig csak állt és döbbenten nézte a nőt. Ekkor megpillantotta az ágy melletti kisszekrényen a mentősök által behozott tárgyak között a nő mobilját.
- Telefonálok a rokonainak. Talán hazavárják valahol. - Gondolta szomorkásan.
Kinyitotta a telefont és egy olvasatlan sms volt a kijelzőn: Köszönöm. A férfi kíváncsiságtól hajtva megnézte az előző sms-t is: Kings Road 117. Kérlek nagyon siess.
Odalépett az idős férfi ágyához és a beteglapról leolvasta a címet, ahol megtalálták: Kings Road 117...
- Istenem, segíts, hogy meg tudjam gyógyítani mindkettőt. Leült a nő ágya mellé. Megfogta a kezét, lehajtotta a fejét és halkan imádkozni kezdett.
Eközben az ügyeletes nővér kijött az egyik betegszobából és látta, hogy a folyosó végén felállított karácsonyfa melletti padon két látogató ül békésen mosolyogva: egy magas, karcsú, szőke nő, aki kísértetiesen hasonlított André feleségére és egy kamasz lány. Indult volna feléjük, hogy szóljon, ilyenkor nincs látogatási idő, főleg nem az intenzív osztályon, de ebben a pillanatban megszólalt a beteghívó csengő, így hát kissé bosszúsan elindult az ellenkező irányba. Nem szerette ha nincs rend az osztályon, és a látogatási idő már régen lejárt.
A nővér pár perc múlva visszajött, mert kiderült, hogy senki nem hívta, téves riasztás volt.
Ahogy befordult a sarkon látta, hogy a karácsonyfa melletti pad üres. Nem értette, hogy hová tűntek a látogatók, mert a kórház ilyenkor zárva van. Nem tudtak kimenni, mert akkor mellette kellett volna elhaladniuk, ráaádul a folyosónak ezen a részén csak az intenzív osztály és az ügyeleti szoba van. Kissé gyanakvóan odament a padhoz.
És ott ahol az imént még a nő és a kamaszlány ült, most két hófehér toll hevert a hideg kövön. Sokkal fehérebbek és fényesebbek voltak, mint amilyet valaha is látott. Felemelte őket, nézegette egy darabig, majd óvatosan, vigyázva nehogy megsérüljenek feltette mindkettőt a karácsonyfára...

---

Oldal: Karácsony angyala
A Hold meséi - nemcsak nőknek - © 2008 - 2024 - holdmesei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat